Csendes, nyári este szállt a városra. Amolyan tipikus nyárvégi – a levegő hűvös, mint a mikróban felejtett kakaó, a tücskök lankadatlan ciripelnek a városszéli mezők irányából (vagy ki tudja honnan). Egyéb éjszakai lények is hangot adnak azon örömüknek, hogy végre lecsitult a nap a zaja.
Ülök az emelet fedett teraszán és bámulok ki a fejemből. Alig fél órája, hogy a nap mindenre elszánt bátorsággal levetette magát a hegy mögé, és olybá tűnik, földet ért, mert narancs színe – ahogy olykor sütikben a tojássárgája – széjjelömlött a feketébe bújt hegyek ormán. Ciudad de Reinas ugyanis hegyekre épült, történészek szerint épp ötre – így alig marad el az örök várostól. Na, nem mintha versenyezni akarna, csak ha már egyszer történelem...
Az éjszaka úgy kúszik föléje, ahogy szundító kisgyerek magára húzza a takarót. A hegyek felett még halvány citrom és világoskék, áttetsző ágyneműhuzat, aztán sűrűbb, sötét, kékes-feketés paplan, megannyi kis ritkulással, amik csillagoknak nevezik magukat. A látóhatáron néhány földig ereszkedett kék felhőpamacs hegynek álcázza magát.
Előttem egy melegét feledt menta tea várja a véget, és arra gondolok, minden bizonnyal most én vagyok a legboldogabb ember a világon, hogy ezeket a nyugodt perceket élhetem.
Ki tudja, mit hoz a másnap, szóval elmerülök abban az örömben, hogy ez most az enyém.
Közel fél éve kezdődött száműzetésem, amelynek előzményeit talán a későbbiekben még taglalom. Tudtam, ha világon egyetlen hely van, ahol kibírnám a folytatást, az Ciudad de Reinas.
Sokat alakult, mióta legutóbb itt jártam. Sétálóutcák, kerékpárutak, bevásárlóközpontok – vagy talán csak én látok most belőle többet. De a közepén húzódó, legmagasabb vonulaton büszkén álló vár tornyai mit sem változtak. Az éghajlat kissé esősebb lett (vagy csak az én tiszteletemre esik minden másnap), és arra sem emlékszem, hogy a szél ilyen unos-untalan szolgálatban lett volna. Szinte már annyira fúj, hogy külön nevet adhatnánk neki. Cierzo. Talán elég spanyolos…
Bármennyire is város, vannak dolgai, amik már első perctől kicsapják a biztosítékot. Kezdetben azon gondolkodtam, hogyan lehet, hogy itt az emberek függönyökbe öltöznek. Az összes menő belvárosi üzlet kirakatában függönybe öltöztetett próbababák integettek méltóságteljesen. Rózsaszín, bézs, barna… És komolyan gondolták.
A második sokk - a bevásárlóközpont pénztárosa rám mosolygott, erősen munkaidőn túli vásárlásom alkalmával. Ezekkel az emberekkel nincs rendben valami – gondoltam. Persze azért alaposan szemügyre vettem magamat a tükörben, hátha valami fésűhiányos állapotom idézte elő ezt a fura reakciót. És nem.
És ennyi szép férfit is mikor láttam… milyen kár, gondoltam, mert úgy érkeztem, száműzetésem kiindulópontjánál – mint valami bizonytalan útelágazásban – várt rám valaki. Közel és távol... No igen, Isten nem hiába alakítja így a dolgokat. Fogadok, gyakorta jót szórakozik a botladozásaimon, ahogyan lépegetek előre az új, önálló élet útján. Sejtelmem sincs, miért küldött ide. De igaz, ami igaz: ezek a Ciudad de Reinas-beliek igen gyanúsak, valamit titkolnak…